Fütyőke karácsonya

Bár az idei volt Demeter első karácsonya, nem igazán értett/érzett bármit is az egészből. Talán annyi utalt számára az ünnepre, hogy a nappaliban volt egy pici karácsonyfánk, illetve valószínűleg érezte a bejgli, a pulykasült és a szaloncukor ízét az anyatejben. Ennek ellenére azt hiszem, mi, a család kaptuk a legtöbb ajándékot Demétől, hiszen napról napra produkál valami új dolgot. A nagymamáéknak például engedte, hogy kedvükre ajnározzák (mivel most már stabilan tartja a kobakját, és a mérete is egy normál időre született babáé, ezért végre a két nagymama is meg merte őt fogni.) 

 Nagymami karjaiban...

... és nagyapa tenyerében

Apáéknak pedig minden napra jutott valami meglepi, úgy mint a nyitott szemes mosolyka (tudniillik eddig csak csukott szemes mosolyokat láthattunk, amik a pukizásnak/sikeres rotyogtatásnak szóltak), az egyre hosszabbodó aktív időszakok, az egyre ügyesedő kiskezek, amik most már határozott mozdulatokkal fogdossák a játékokat, az erős hátacskáról nem is beszélve, amely immár biztosan tartja a fejecskét. Szóval, köszönjük Neked, drága Fütyő! :) 

 Deme áttér a szilárd étkezésre - úgy döntött, hogy ezentúl csakis csiburáskát eszik.

És hogy a karácsony ajándékozási részéről se feledkezzünk meg, egy kedves klipp arról, Deme hogy örült a zenélő forgójának.

Búcsú a 44-es ruháktól

Nagy étvágyának köszönhetően Demeter elérte a rég áhított háromkilós álomsúlyt. A növekedés persze nem csupán az esti mérlegeléseknél mutatkozott meg, hanem abban is, hogy a klinikán még lazának számító 44-es ruhácskák lassan igen „passzentosak”, később pedig szabályosan szűkek lettek rá. Így hát elérkezett az idő, hogy még egyszer utoljára kimossam és kivasaljam a liliputi 44-es rugdalózókat és bodykat, és ünnepélyes keretek között bezsákoljam őket. A ruhásszekrényben a helyüket pedig csini 50-es darabok foglalták el. (Az összehasonlítás kedvéért megjegyzendő, hogy egy normál súlyú csecsemő 56-os darabokkal indít.)

 Ruhákat válogatunk

Ruhatárunk új részét képezik a zoknik, amiket eddig a rugdalózón kívül viseltünk, most viszont belülre kerültek.

Végezetül pedig álljon itt egy igazi kuriózum: pelenka - újratöltve (a Mátrix után szabadon) Avagy ilyen ártatlan képet vág Deme rotyogtatás közben :)

Ép testben…

Kis súllyal született koraszülöttként Demeter fokozott orvosi felügyeletre szorul. Debrecenben ez a neonatológián adott volt, Szegeden viszont kicsit bonyolultabban festett a kép. Ábrahám Csongornak, Gábor egyik gyermekgyógyász barátjának köszönhetően egy öt orvosból álló team felügyeli Deme fejlődését: Dr Szabó Hajnalka (neonatológus főorvos), Dr Sztriha László professzor, aki a neurológusunk, a mesés nevű Dr Drexler Donát, aki a szemészünk lett, és végül a két személyes favoritom, Dr Oszlács Edit a háziorvosunk és Dr Gál Péter, aki Deme rehabilitációjáért felelős. Az első hetek Szegeden eléggé be voltak hát táblázva mindenféle orvosi időpontokkal, mert persze mindenki „keresett” a saját szakterületének megfelelően. Volt olyan hét, hogy három helyre is kellett mennünk, ami persze komoly logisztikai előkészületeket igényelt. Aztán ott volt még az időtényező, hiszen hiába mentünk időpontra, esetenként 2-3 órát is várakozni kellett. Végezetül pedig várakozás közben láttunk mindenféle beteg kisgyereket, amitől óhatatlanul is elmormoltunk magunkban egy imát….

 Várakozás az UH-vizsgálatra

A legizgalmasabb a Gál doktor által kijelölt vizeletvizsgálat volt. Megmozgatta a fantáziámat, hogyan lehet egy pelenkástól vizeletmintát venni. Vizualizáltam magam, amint egy kis kémcsővel a kezemben szugerálom Maszat ügynököt, hogy csorgasson, aztán pedig ügyeskedek, hogy kerüljön is valami az üvegbe. A valóságban persze minden képzeletet felülmúlóan egyszerű volt a dolog: a vizeletvételt egybekötötték egy vérvétellel. Pelus kibont, Deme fütyije köré felkerült egy vizeletgyűjtő zacskó, pelenka visszazár a vérvétel erejéig, a kiskorú a szuritól menetrendszerűen összepisilte magát, vagyis pikk-pakk megtörtént a mintavétel.

Ahogy teltek/telnek a hetek, a vizsgálatok száma lecsökkent. Már csak Oszlács doktornő látogat minket, hiszen eljött a védőoltások ideje, és Gál doktor vár minket december végére, hogy megtekintse Deme izomtónusát.

A siker érdekében persze mi is dolgoztunk/dolgozunk. Végzünk minden pelenkázáskor nyak- és hátizomerősítő tornát, valamint a napi rutin részét képezi a lelket is ápoló babamasszázs, amit nem tudom, kettőnk közül ki élvez jobban :)

 Élvezzük a masszázst :) - mindketten

A Mikulááás

Mivel Demeter szófogadó, jó kisfiú volt,

és sokat evett,

ezért már idén is jött hozzá a Mikulás :)

Dolgos hétköznapok

Balázs pajtás napirendjét az EVÉS határozza meg. Ezt napi nyolcszor teszi, háromóránként. Kórházi napirendjét mindössze annyira változtatta meg, hogy egy órával eltolta az evés idejét (értsd kettő helyett háromkor korog a gyomra). Szóval reggel hatkor kelünk, ami számomra is teljesen elfogadható. Minden áldott evés előtt Demeteren rajtaüt a peluskommandó – aminek jómagam vagyok a vezére. Ez egy meglehetősen neuralgikus pont a kis életében, főként ha még álmos. Ilyenkor nyöszörög és órákig tekeregve nyújtózkodik. Időnként azért szokott némi jó kis babaviccet vinni a dologba: imád olyankor pisilni/kakálni amikor éppen cserélem a pelenkáját, illetve igyekszik lepisilni engem. Külön specialitása az ún. „felpisilés”, amit egyszerűen képtelen vagyok kivédeni. (Fiús anyák és apák, akik ezt olvassátok, aktivizáljátok magatokat és adjatok tanácsot!!!!!) A legemlékezetesebb „felpisilés” alkalmával Deme egyenesen arcon pisilte magát, minek hatására kb. fél percig meglepődött, majd keserves bömbölésbe kezdett (én pedig gonosz, de jó humorú anyaként hangosan fuldokoltam a vihogástól). Szóval felpisilés esetén a pelenkázás kiegészül egy komplett toalettcserével és némi extra „nehúzdátafejemenabodyt” üvöltéssel. Ami még a pelenkázást illeti, ez alkalmat ad egyik legújabb kedvenc passziómra, a tappancspuszilgatásra. 

 Indulhat a tappancspuszilgatás :)

 Lecsap a pelenkakommandó.

 Anya legjobb barátja - a pelenkadzsinn

 Mérkeltettélfel!?

Tiszta pelenkában aztán jöhet az evés, ami jelenleg 60-70 milli „saját női tej” (ezt a zárójelentésből vettem és magyarul anyatejet jelent) beszlopálását jelenti. Napi két alkalommal orvosi utasításra „a la nature” mellből próbálkozunk, amikor is bokszolókat megszégyenítő mérlegeléssel indul ez a procedúra. Ezt követi a még mindig gyakorolt bimbókiemelővel megspékelt „erőszopás”. Fogyókúrás hatására immár empirikus bizonyítékom van, hiszen két mérlegelés alkalmával is az jött ki, hogy Deme 20 perc kitartó szopás során 10 grammot fogyott!!! Az erőszopás végén bajnokunk teljesen kiüti magát, de ahogy leteszem az ágyába, felharsan a második fogás kezdetét jelző üvöltés. A várakozás hosszú percei alatt vagy megtámadja a kiságyban tanyázó oroszlánt, vagy Gábor veszi kezelésbe.

 Félidő

 Kistigris vs. oroszlán: 1:0

 Édes a pihenés evés után.

A nap számomra legnagyobb kihívása a vitaminok beadása a kilencórás etetéskor. Ehhez minden kézügyességemet elő kell szednem, mert két vitamint tabletta formában forgalmaznak és negyed tablettát kell belekeverni egy kis tejbe. Vagyis előkapom a gyógyszervágót, két kiskanalat a porításhoz, és ügyeskedek.

Mivel Demeter már nagyfiú, ezért szerepel néhány ébren töltött óra is a napirendben, amit én csak happy hour-nek hívok, rendszerint este hattól kilencig. Ilyenkor Gáborral bebarangolják a lakást, illetve mélyreható apa-fiú beszélgetést folytatnak a nappaliban. Szerencsétlen esetben hajnalban tör rá Demére az említett aktív periódus, amikor is csak egy üveges tekintettel bambán bámuló anyával kell beérnie. Nem dicsekvésként, de a fiam mindennap meghallgatja az apjával a híradót, vagyis ovis korára abszolút képben lesz politikai kérdésekben.

 Apaképzeldel....

A nap fénypontja az esti fürdés és az azt megelőző mérlegelés. Ilyenkor Gáborral fel-le rohangálunk a lakásban, hiszen ez két embert is próbára tevő munka. Ami Dömét illeti, hát ő ismét babaviccekkel szórakoztat minket – megjelöli a mérleget, lepisili anyát, mikor az a fürdőszoba felé száguld vele, a kádból kiemelve belerottyant a hófehér törölközőbe.

Az esték az esetek többségében nyugodtan telnek, vagyis a fiam engedélyez nekem 5-6 óra alvást (persze három megszakítással).

Szegeden

Kiszabadulásunk harmadik napján útra keltünk, hogy áthurcolkodjunk immár állandó lakóhelyünkre, Szegedre. Két kocsival történt a költözés, nagyapáék hozták a motyó egy részét.

Itthon aztán Demeter elfoglalta új szobácskáját, ahol már várta a megvetett ágyikója. Azóta nyugalom van és kérem szépen HÍZÁS! Örömmel jelentem, hogy Malacka elvtárs (az etetések előtt kiadott röfögésre emlékeztető hangokból ered a név, na meg persze a szavak ereje...) kezdi kinőni a 44-es ruhákat. A képeket nézegetve pedig külön felhívnám a kedves olvasó figyelmét a növekvő pofazacskókra :)

Otthon, édes otthon

Debrecenben a Pál utcán teljes baba-felszerelés várta Demetert. Itt is van ágyikója, játékai, ágyneműje stb., hogy abszolút komfortosan érezze magát. A családdal és főként velem való együttlét azonban egy meglepő dolgot is kihozott Deméből, ami a családi legendáriumba csak „16 órás hiszti” néven kerül be. A jelenség még az utolsó két napon a klinikán kezdődött (gyanítom, hogy valamelyik szobatársam fiától sikerült eltanulni) és abból állt, hogy Deme délután 4 körül elkezdett keservesen üvölteni és tette ezt 8-9-ig rendületlenül. Lelkes első gyermekes anyaként persze végigsakkoztam vele mindent – kapott enni, mellre vettem, pelenkát cseréltem stb. Az egyetlen gyógyír az volt, ha a karomban van. Az első napokban délutánonként meg voltam hát lőve, mert semmit nem lehetett gyerekkel a karomban csinálni. Aztán gondoltam egy merészet, és egy hordozókendő formájában túljártam a kis kópé eszén. A hiszti persze ezután már Murphy törvénye szerint csak 1-2 alkalommal jelentkezett.

A hatvanharmadik napon

A hét elején Katona Nóra doktornő Deme eredményeit látva arra a következtetésre jutott, hogy mivel megfelelő mértékben hízik (értsd elérte a 2 kilót), stabil és el tudom látni, csütörtökön (hogy megvárjuk a szerdai szemészeti vizsgálatot) hazamehetünk. Így hát kedden és szerdán még várt Demeterre néhány vérvétel, ultrahang, neurológiai vizsgálat, szemterpesz és egy BCG oltás. Minden vizsgálaton átment, állapota olyan jónak ítéltetett, hogy még fejlesztést sem írtak neki elő, megkapta az oltást, csütörtökön fél kettőkor pedig korábbi doktornőnktől, Sveda Brigittától kézhez vehettük az „elbocsátó szép üzenetet” egy kisregény hosszúságú zárójelentés formájában.

A képen: BCG oltás ( a darázs szerepében Dr. Katona Nórát látják :))

Kettőkor így hát búcsút vettünk a neonatológiától (én könnyeset), apával beöltöztettük az immár 2040 grammos „kora fiú magzatot” hóembernek és felavattuk az autósülésünket útban hazafelé.

A képeken: Búcsú a klinikától, avagy a hős nagyapó kimenekíti Demét a szülészetről

Hiszem, hogy az életben mindennek - így a nehéz időszakoknak is – van valami célja. Így nyilván Deme korai születésének is volt. A legfontosabb talán az, hogy megismertem a helyzet által egy csomó fantasztikus embert, akikkel máshogy nem fújt volna össze a szél (gondolok itt a szobatársaimra, Dorkára és szüleire, Mensárosékra/Mészárosékra , a jópofa nővérkékre - Anitára, Emíliára, Juditra, Andira, Dancsikára, Katira - külön kiemelve Kovi nővért, az orvosainkra és a többi hős korás kismamára – Zitára, Ilikére, az Erikákra, Virágra és Mónikára. A DEOEC neonatológián töltött idő hasznos volt abból a szempontból is, hogy anyát faragott belőlem (hiszen nyáron még határozottan az az érzésem volt, hogy gyereknevelési antitálentum vagyok). A pelenkázástól az öltöztetésen át a körömvágásig egy csomó mindent megtanultam itt. Összességében tehát mosolyogva gondolok vissza az itt töltött 63 napra.

A koraszülöttek fejlődésénél azt a dátumot kell alapul venni, amikor valójában megszülettek volna. November 22-re voltam kiírva, de Deme világra jöhetett volna ma is, harmincnyolc hetes és három napos korában. November 11. - ez lesz tehát Deme második szülinapja.

Demetej

Ahogy Demeter súlya gyarapodott, ő maga pedig erősödött elérkezett az idő, hogy megpróbálkozzunk a szopással. A nővérkék hamar konstatálták, hogy a mellbimbómat nem szoptatásra tervezték – szakértői vélemények szerint a gyerek karácsonyig/ 3 kilós koráig nem lesz képes bekapni. Hogy mentsem ami menthető nekiálltam hát bimbókiemelőket tesztelni (a Philips Avent nyert). Szóval a szoptatás nálunk abból áll, hogy anya felhelyezi a mellbimbóját – Deme ezt eleinte megpróbálja leverni – Deme lovagló ülésben elhelyezkedik a combján, nagyra tát és kapcsolódik.

A szopás más gyerekek esetében egy megnyugtató tevékenység. Az ide vonatkozó szakirodalom említi pl. hogy létezik komfort szopás, amikor a gyerkőc csak órákig csüng az anyján és időnként kortyol egyet-egyet. Hát, a Demeter által képviselt irányzat ennek a szöges ellenkezője, aminek én a power walking mintájára az „erő szopás” (power sucking) nevet adtam. A kiskorú ugyanis egy pillanatra sem nyugszik meg evés közben (jár keze-lába). Mi több, számára a szopás egy hangos tevékenység – cuppogva csámcsogja a szilikon bimbókiemelőt, hörög és sóhajtozik közben. Ami pedig eme tevékenység fő célját illeti, Demeter csupán a kinyert tej egy részét hajlandó lenyelni, a többit kiköpi magára és rám. Összefoglalva tehát az „erő szopást” (innentől levédettük a nevet és a technikát) ajánlanánk minden túlsúlyos (ha van ilyen) csecsemőnek, akik ily módon evés közben automatán kalóriát égethetnek el és megakadályozhatják a további hízást. Referenciának csak annyit, hogy kisfiam az adagját jócskán meghaladó tejezés mellett csupán max. 10 grammot hízik, mióta ezt a módszert alkalmazza.  

Nászéjszaka

Lakva ismerszik meg az ember(ke). Az elmúlt napokban kiderült, hogy Demeter egy nyugodt kisfiú, akit csak az étel késése, az öltöztetés (különös tekintettel a fejen áthúzandó darabokra) és a pelenkázás (a hűs törlőkendővel áttörlős része) hoznak ki a sodrából. Szeret játszani: sportot űz pl. a kakálásból, amit a lövészettel kombinál. Vagyis, mikor a gyanútlan anya kinyitja a pelust és konstatálja, hogy csak pisike van benne, hirtelen felindulásból nyom egy aranysárgát, olyan erővel, hogy az ne csak úgy snassz módon kicsorogjon a popóból, hanem lehetőleg eltalálja anyát! A rekord eddig a vízágy előtti kuka telibe találása volt. Másik kedvenc passziója a „kikakáltbe?” című társas játék, aminek a lényege az, hogy állunk/fekszünk a vízágy(ban)/ körül miközben enyhe állott főtt tojásszag terjeng. Az nyer, akinek a csapatból van aranysárga a pelusában. Deme ezt is olyan tökélyre vitte, hogy a szó szoros értelmében szarrá vert minket 3:0-ra a nagyapjával (mivel gyors egymásutánban három pelust kakilt össze). A kedvenc játékok között megemlítendő még a Sebitől kapott plüss oroszlán, amit hajthatatlanul ráncigál egyik oldalról a másikra, valamint időnként a fejére húz.

Így éldegéltünk tehát egészen a hétfői vizitig, ahol Horváth Zsolt doktor úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Deme ugyan csupán hátulról a harmadik a rehabilitációs osztály képzeletbeli tornasorában, de annyira stabil, hogy „anya már ne is hozza vissza estére”. Kezdetben bevallom megijedtem a rám háruló feladattól, de ez volt Tekláék utolsó éjszakája, és tudtam, hogy ha gond van, ő segít. De nem volt. Deme óramű pontossággal három óránként evett, aztán szunyált. Így hát reggel 7-kor cirka öt óra alvás után egy nyugodt Demével és egy megfáradt oroszlánnal egyetemben frissen, mosolyogva vártam a vizitet.

Szobára megyünk

Doktornőnk, Katona Nóra kérésére még hétfőn nagy kelletlenül visszafeküdtem a klinikára a kisfiamhoz. A dolog lényege az volt, hogy Deme napi nyolc alkalommal a saját anyája tejét kapja (amit immár az emelt adagjával csak öt alkalomra tudtam biztosítani). Öröm az ürömben, hogy végre egy rendes kétágyas szobába kerültem, ráadásul a fejőből megismert Teklával és a kislányával, Dorkával.  A napok unalmasan teltek, jártam nyolcszor fejni, pelenkázni, etetni. Aztán a csütörtök délelőtti viziten Deme stabil állapotára figyelemmel megszületett a verdikt – anyuka kiviheti Demetert nappalra szobára. A dolgot rajtam kívül mindenki tudta, és hatásvadászóan várták a reakciómat. Az etetés végén éppen „felszerszámoztam” a kiskorút az érzékelőjével, mikor odalépett Emília nővér és levette róla. Először azt hittem, valamit rosszul csináltam. Némi időbe telt, mire leesett, hogy végre mi ketten is szobára megyünk.

A képen: "Az anyja csókjai hizlalják a gyermeket" egy örök érvényű bölcsesség Emília nővértől

Bevezetés a szipákolásba

Mivel Maszat ügynök légzése az utóbbi időben elég stabilnak mutatkozott, továbbá nevezett egyén hevesen keresni kezdte a tejcsatorna csatlakozóját a karjaimban, a nővérkék elérkezettnek tartották az időt a cumisüvegből szopás kipróbálására (ez a szoptatás előszobája koraszülötteknél). Deme még elég fárasztónak találja a dolgot, vagyis gyakran belealszik ebbe a tevékenységbe, de azért szorgalmasan gyakorol.

Vízágyban

A klinikai protokoll szerint, ha egy baba elég stabil, ahogy elérte az 1500 grammot, vízágyba kerül. Jelentem, cirka 5 hét után Deme is elérte ezt az álomsúlyt és ezzel végleg búcsút intett az inkubátornak.

Hogy miért jó a vízágy? Számos okból: 1. mama barát, azaz lehet a gyereket szabadon puszilgatni és abajgatni 2. Végre elkezdhetünk a gyerekkel divatozni, hiszen lehet bevinni otthonról ruhát és takarót 3. a gyereknevelési kurzus ismereteit tovább lehet elsajátítani és gyakorolni: végre nem „oldalról” pelenkázok és öltöztetek, mint az inkubátorban, hanem elölről.  

Türelem, anyuka!

Az első pillanattól ahogy bekerültünk az intenzív osztályra mindenki (az orvosok, a nővérkék és Szabina) hangsúlyozta, hogy itt a kulcsfogalom a TÜRELEM. Türelmesnek kell lenni Deméhez, ha rosszul emészt, ha ejti a szaturációját …stb. és arra kell mindig fókuszálni, ami sikerült.

Deme mióta kikerültünk a rehabilitációra rohamléptekben kezdett nőni. Dagadt a mellem a büszkeségtől, hiszen volt olyan nap, hogy 40 grammal is gyarapodott. Biztos voltam benne, hogy immár egyenesben vagyunk, és a gyerek pikk-pakk „kieszi magát” a klinikáról. A napokban azonban megtört a sikersorozat. Hiába kap napi nyolc alkalommal 28 gramm tejet/tápszert, az esti mérlegelésnél csak 10 grammal többet mutat a mérleg, holott csupán 1-2 alkalommal sikerül teletojni a pelust. Úgy tűnik, Deme rácáfolva a fizika törvényeire amolyan fekete lyukként tünteti el a felvett tápanyagot. Én pedig kezdem azt hinni, hogy egy inkubátorból fog a fiam egyetemre menni…

A képen: mérlegelés

Az első mosoly

Deme már hetek óta képes mosolyogni, sőt, tele szájjal nevetni is, viszont csupán ma sikerült Gábornak lencsevégre kapni a PILLANATOT. Íme, enjoy :)

Részidő

A rehabilitáción immár az anyukák gardírozhatják a gyermeküket. Bevallom, rendesen megijedtem, mikor először vetette nekem oda egy nővérke, hogy „pelenkázza át Dömét, anyuka”. Első alkalommal csak miután nagy műgonddal a gyerek dereka alá igazgattam a pelust vettem észre, hogy az fordítva van. Másodjára pedig elégedettségem addig tartott, amíg nem jött etetni a nővérke – ekkor bukott ki, hogy a kijelző zsinórját is a gyerekhez pelenkáztam.

A pelenkázásnál is nagyobb falatnak bizonyult az öltöztetés. Közben egyfolytában rettegek, hogy Demének letörik/kicsavarodik valamije. Ennek megfelelően az egész procedúra meglehetősen sok időt vesz igénybe. A minap eléggé be volt havazva a nővérke. A program a szokásos volt - öltöztetés, etetés, majd kenguruzás. A szomszéd inkubátorban egy kisfiú bömbölt az ennivalójáért. A nővérke elvitte Deme tejcsijét melegíteni, nekem pedig rá kellett adnom a kórházi gúnyát a fiamra. Eredmény: anya csak öltöztet, öltöztet, öltöztet, kisfiú ordít, nővérke pedig nyugtatja: „anya GYORSAN felöltözteti Demetert, megszondázom, aztán Te is kapsz enni, Zolika!”. (Zolika, ha valaha olvasod, ezúton is bocs, hogy fél órával később kaptál miattam vacsit!) Ma viszont kiderült, hogy fejlődőképes vagyok. Ismét az öltöztetés feladata hárult rám ugyanennél a nővérnél. Egy 5 perces öltöztetés után mosolyogva jegyezte meg, hogy javul a részidőm :)

A képen: Deme pöpecül felöltöztetve

Hej Balázsok, Balázsok

Ma amolyan szülési ajándékként (egy hónapja született Deme) fantasztikus élményben volt részem. A szokásos forgatókönyvet követve bementünk Gáborral, elmentem a fejőbe  serénykedni, mire pedig visszaértem két Balázs várt, amint teljes egyetértésben beszélgettek: mármint Gábor olvadozva beszélt a fiához, Deme pedig tágra nyílt szemmel figyelte az apját.

Subito (ergo sum)

Az élet a neonatológián néha unalmasan telik, máskor pedig felgyorsulnak az események. A csütörtöki röntgenezéses ijedelem után tegnap arra mentem be, hogy Deme költözik! Tekláék példáján láttam, hogy a gyerekek egy hónap után átkerülnek a rehabilitációra. Hát, most Deme is követte Dorkát és Dávidot a "Rehabilitáció A"-ra (Az ajtón subito felirat díszeleg, innen a cím).

Ez már egy kicsit "mama barátabb" hely, mint az intenzív volt: a gyerekeket a szülők pelenkázhatják, öltöztethetik és majdnem minden etetéskor van kenguruzás! :)

A képen Demét látjuk a Star Wars-ból Yoda szerepében.

Demésztés

A koraszülötteknek az intenzív osztályra kerüléskor ellenőrzik az összes életfunkcióját. Demének napok alatt kipipáltak mindent (vérnyomás, kiválasztás, légzés), kivéve az emésztést. Az első héten ez egyáltalán nem akart beindulni. Elég fájdalmas volt látni a csontváz gyermekemet, amint tovább fogy a születési súlyából. Aztán napokig tartó infúziózás után egyszer csak megtört a jég: egy milligrammos adagról indultunk és minden nagyon jól alakult egy újabb hétig, amikor Nyüzüge valamiért elkezdett rapszodikusan emészteni. Egyszer mindent eltüntetett a pocakjából, máskor viszont pedig Harry Pottert megszégyenítő ügyességgel alakította át a tejet fűzöld nyákká. Az adagok pedig ismét elkezdtek csökkenni. Nyüzüge rossz emésztése közben fogalommá vált az intenzíven. Amikor pl. Julika, Zita kislánya szintén varázsolt némi zöld nyákot, a nővérke nekiszegezte a kérdést "Mi van, Julika, eltanultad Demetertől a rossz evést?". Hogy fokozzuk a hangulatot, Dr. Katona Nóra személyében új gyermekgyógyászt is kaptunk. Ő viszont nem hagyta annyiban a dolgot, kiírt Demének egy hasi röntgent. A röntgen előtti este azonban a kiskrapeknek adtak egy nagy beöntést, minek eredményeként fogytak a pelenkák és a törlőkendők. A röntgen pedig kimutatta, hogy Demének bizony dugulása volt :)

All inclusive service

Néha elgondolkozom azon, képes leszek-e rendben tartani Demét, ha egyszer kikerülünk innen. Az inkubátorban teljes ellátást kap a pelenkacserétől a büfiztetésen keresztül az olajos masszázsig. Mindezt profi nővérkéktől. A fejőben gyakran szoktunk beszélgetni róluk, mert mindenkinek megvan a kedvence. Létezik „általános kedvenc”, mint Piroska nővér. Deme két kedvenc nővérkét „választott” magának (vagy ők választották Demét?): Kovi nővért és Kati nővért. Ha látom, hogy ők vannak Demével, tudom, hogy a legjobb kezekben van.

Az első képen Deme fecskendős szopási kísérletét láthatjuk Kovi nővér kezéből, a második képen pedig a punk frizura Kati nővér kreativitását dicséri.

Az első ölelés

Az első pillanattól, ahogy a neonatológiára kerültünk irigyeltem Teklát és Ilikét a fejőből, mert ők már időnként kézbe kaphatták a gyereküket. Hát, ma nekünk is eljött ez a pillanat. Az iniciatíva Kati nővértől jött, akinek segítettem rendbe rakni Demét. Ez abból állt, hogy pár percig megemeltem a gyereket. Már ez is euforikus érzés volt. Ezt látva buggyant ki Kati nővérből a „még nem kenguruztak?”kérdés. Szóval pulcsi le, Deme az inkubátorból ki. Kb negyed órán át tartott és leírhatatlan. Először nézegetett, fogta az ujjam, végül elaludt. Én pedig végre éreztem az illatát, a melegét, a szuszogását…

A CPAP masina, avagy fürge ujjak

Lélegeztető gép van többféle. Deme az első napon egy alapgépre került, amin kiderült, hogy ügyesen lélegzik, ezért áttették egy félig-meddig önálló légzést biztosító ún. CPAP gépre. Pár nappal később viszont visszakerült az eredeti masinára, hogy több energiája maradjon az emésztésére. Miután ez is sikeresen beindult, visszakerült Demére a CPAP gép némi módosítással. Ezúttal nem az orrába dugtak egy csövecskét, hanem egy miniatűr maszkot kapott a nózijára. Ám Demének ez kevésnek bizonyult. Már az első perctől a maszk leszerelésén munkálkodott szó szerint kézzel-lábbal. Másnap pedig arra jöttem be, hogy maszkocska sehol, a lélegeztető pedig a szájában. A rendellenesség nem is tűnt fel, amíg a szájából az apró ujjacskák egy laza mozdulattal átették az orra alá. Ekkor riasztottam a nővérkéket. Másnap Deme valahogy furcsának tűnt. Kb. 5 perc elmélyült nézegetés után esett le, hogy az a furcsa, hogy látom a gyerek teljes arcát, mivel nincs rajta/előtte/beledugva semmi. Innentől kezdve már csak egy mellé helyezett maszk biztosítja a szükséges extra oxigént.
 

Sej, a fejőben…

Az első napokban az egyik rehabilitációs kórteremben fejtem, amíg nem figyelmeztettek, hogy van külön helyiség fejésre. Így ismerkedtem meg Ilikével és Teklával, akik velem egy cipőben járó „korás” kismamák. Ők 2-3 héttel előrébb járnak, így egy csomó tapasztalatból eredő jó tanáccsal látnak el. Később pedig csatlakozott hozzánk Zita és Erika.

 A fejő nem ám egy olyan uncsi hely, ahol csak büfizésről és kakis pelusokról csevegünk! A témák között szerepelnek hírek (ezeket Erika szokta szállítani "Hallottátok a legújabbat?" bevezetővel és az intenzív osztály történéseiről szólnak), politikai kérdések (a Jobbik kampányszövege a rádióban), kulturális ajánló (könyvek, filmek, műsorok), egészségügyi kérdések (avagy meddig tart a hathetes gyermekágyi időszak) és klinikai bulvár (melyik celeb nőgyógyász kivel kavar). Egyszóval a fejő valóságos társasági hely. Néha felmerül bennem, hogy kiterjeszthetnénk és valami globális célért is küzdhetnénk. Pl. hogy vegyék fel a fejést az olimpiai sportok közé (lehetne mennyiségi és gyorsasági forduló, valamint fejőgép sterilizálás és összerakás időre :) )
 

Ezekben a napokban arra a felismerésre is eljutottam, hogy egy lány legjobb barátja a fejőgépe/mellszívója (köszönjük Philips Avent). Továbbá a fejőben serénykedés közben mikor csörgött a mobilom olyan örökbecsűeket is költöttem, mint pl. a „magyar ember fejés közben nem beszél”.

Post sectio

A császármetszés után 24 órát a szülőszobán kellett töltenem. Két másik császáros anyukával feküdtem az elkülönítőben. Saját kárunkon megtanultuk, hogy állni kevésbé fájdalmas, mint ülni, valamint hogy a vihogás és a köhögés hasban szörnyen fáj. Az igazán fájdalmas rész azonban akkor következett el, mikor megjött a csecsemős nővér a két normális időre született babával. Tanítgatta a többieket a szoptatás fortélyaira, rajtam pedig nemes egyszerűséggel átnézett.

Reggel ahogy lábra tudtam állni lementem Demeterhez. Bőgtem mikor megláttam az inkubátorában: kicsi volt, becenevéhez híven szörnyen nyüzüge, a bőre lila volt és egyfolytában járt keze-lába. Mint később megtudtam, a toxémiás gyerekek tüneteit mutatta. Ott feküdt, beszéltem hozzá, bár nem tudom, hallotta-e. Nem érinthettem, puszilhattam meg. Csövek lógtak a kis testéből és láthatóan szenvedett.

Délelőtt levittek az osztályra. Egy ronda, hideg, négyágyas kórterembe kerültem. Az első két napot egyetlen kismamával töltöttem, akinek retardált lett a babája, a harmadik napon azonban a baba is kijött a neonatológiáról, ráadásul kaptunk még két kisbabás szobatársat. Ekkor elszabadult a pokol. Körülöttem mindenki babázott. Én szombaton megtanultam fejni, hogy legalább némi anyatejjel segítsem Demetert. Ennyi programom volt egész napra. A többiek becézgették a gyermeküket, nekem pedig maradt az inkubátorban nézegetés és 20 perc kézmosás után az egyujjas simogatás. Hogy fokozzuk a hangulatot, Deme emésztése sem indult be, az anyatejet kihányta. Így tehát hétfőn úgy döntöttem, hogy nem maradok egy perccel sem tovább a klinikán. Délután papus hazavitt és ettől kezdve naponta háromszor járok be Deméhez.

Toxémia, avagy kettéválunk

Rendszeresen mérem a vérnyomásom terhességem kezdete óta. Az értékek azonban augusztus 18-ra jelentősen kiugrottak. Ment hát a telefon Editnek, a védőnőmnek, aki kiadta az ukázt: terhességi ambulancia – azonnal. Kiderült, hogy toxémiától szenvedünk. Ez a kórság csak az emberi fajra jellemző, a terhességben előforduló magas vérnyomás, melyhez fehérjevizelés, ödéma és egyéb elváltozások kapcsolódhatnak, pl. szív és érrendszeri -, központi idegrendszeri zavarok, esetemben vesebántalmak.

 Meglepetésemre a klinikán fogva tartottak pár napos szabadlábra helyezéstől eltekintve cirka három hétig. Aztán szeptember 8-án konzíliumot tartottak felettem és másnap 10.09-kor, 870 grammal és 35 centivel Sápy Tamás kezei között császármetszéssel világra jött Demeter. A neonatológusunk pedig Dr. Sveda Brigitta lett.

Ahelyett, hogy kórházi tartózkodásom kapcsán uncsi részletekkel traktálnám az olvasót, íme néhány érdekesség:

 

Hőmérő: minden áldott nap hőméréssel indult. Ezt egy olyan- kínai gyártmányú- hőmérővel kellett végezni, ami beállt egy értékre és amennyiben ezt az értéket valaki nem tudta meghaladni, hát, nem derült ki, mennyi is a testhőmérséklete. Nekem pl. az első ágyamnál 36.8, a másiknál pedig 36.6 volt a hőm. Baj csak akkor volt, ha az ember hőmérője 37.8-on akadt meg…

Vegetáriánus menü: meglepetésemre volt ilyen a klinikán. Az ebédek nagyjából rendben voltak, de reggelire és vacsira időnként bizarr kombinációkat kaptam. Pl. zsemlét dzsemmel és paprikával, vagy kenyeret mézzel és paradicsommal.

Vizelet: a klinikán szerintem mindent csináltam a pisivel, amit csak lehet. Túl a snassz dolgokon, mint a reggeli vizelet leadása és a fehérjés vizsgálat én egy egész napon át gyűjtöttem (kb 3 liter jött így össze), mértem a mennyiségét (és igen emberek, létezik az 500 ml. pisi!) és baktériumokat is tenyészettem belőle.

A legszórakoztatóbb pillanat az volt, mikor egy szemináriumi csoport külföldi medika óráján szerepeltem, ahol ki kellett kérdezniük a panaszaimról és anamnézist felállítaniuk. Mitagadás, klassz volt végre angolul csevegni. A szórakoztató kategóriába sorolnám még három szobatársamat: Petrát (aki minden áldott reggel elkezdett aggódni valamin), Zsuzsit (aki derekasan viselte a kilátástalan hosszúságú kórházi tartózkodást) és Marcsit (aki egy koraszülött kisfiú anyukájaként rengeteg tanáccsal látott el). Ezúton mondok köszönetet Nekik.

Amikor kinyílt a bicska… Azon a bizonyos szeptember 8-án ügyeletes orvos szempontjából igen rosszul álltak a csillagok. Sápy Tamás már reggel beteget jelentett, a szülőszobán pedig a természetesen úton szülés apostolnője, Dr. Török Olga portyázott. Az esti vizitkor velem és Demeterrel is nagy jót akart tenni – kitalálta, hogy magas vérnyomás ide, agyvérzés veszély nálam és a babánál oda, szüljem már meg! Mivel a méhszájam teljesen zárt volt, ezért valamilyen zselével „lassított szülés indukciót” próbált beindítani. A nyomaték kedvéért ezt ő maga helyezte fel. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy 1. Sápy Tamás nélkül nem szülök 2. ne kockáztassuk már a kettős agyvérzést 3. a zselével és oxytocinnal beindított szülés az én felfogásomban nem természetes, de kiabálni kezdett és hajthatatlan volt. Szerencsémre a zselé annyit ért a méhszájamnak, mint halottnak a csók és idő közben halottaiból feltámadt Sápy Tamás, bejött és elfelejtették bekötni nekem a Török Olga által második lépésként előírt infúziót. Így éltük mindketten túl...

A klinikán a legfinomabb dolog az a tea, amit a szülőszobán főznek. Én alapból nem vagyok híve a cukros citromos teának, de ebből a császármetszés után három kancsóval gurítottam le! Mindenkinek melegen ajánlom, akit egyszer odavet a jósors. Ja, és kis rózsaszín szívószállal tálalják. J

Végezetül pedig két kategória, amiben szerintem Guiness rekorder lehetnék:

1. „A legtöbb gyógyszert szedte a terhessége alatt”: feltétlenül tudassa velem, aki napi 16 gyógyszernél többet evett! A rendes napi adagom 8 Dopegyt, 2 Isoptin, 2 Minipress, 4 Pyasson tabletta volt, amihez még jött napi 2 fehérjés Albumin infúzió.
2. „a legtöbb időt töltötte a szülőszobán egyetlen gyermek világrahozatala kapcsán” kategória: ha egy bizonyos határon túlment a vérnyomásom, azonnal felrendeltek a szülőszobára megfigyelésre. Ezeket a megfigyeléseket és magát a szülést is hozzáadva, mintegy 4 és fél napot töltöttem fent.

Babamozi, avagy mese a szégyellős kisfiúról

Mikor teherbe estem megfogadtam, hogy nem megyek extra UH vizsgálatokra, mert nem akarom máris mindenféle káros sugarazásnak kitenni a gyermekemet. A kíváncsiság viszont nagy úr, ezért mégis szereztünk időpontot egy szegedi rendelőbe (hogy végre Gábor is lásson már valamit a gyerkőcből). Egy babamozi alapból 30 percig tart. Két részből áll, egy hasznosból, meg egy szórakoztatóból: egyrészt átvizsgálják és megmérik a magzatot, másrészt megmutatják a szülőknek, hogy hogyan produkálja magát az anyaméhben. Csupán egyetlen faktort nem vettünk számításba, mégpedig azt, hogy Demeter utálja a ultrahangozást. Hiába ettem előtte fagyit, a kisfiam bebújt a placentámhoz és nem volt hajlandó megmutatni magát. Szerencsétlen doki 32 percen át küszködött, hogy kihozzon valamit a helyzetből, de hiába. Demeternek pedig olyan sokkot okozott az eset, hogy Kiskunfélegyházáig meg sem moccant a pocakomban.

Az utolsó szülinap Demeter nélkül

Most gondoltam csak bele, hogy mit is jelent Demeter érkezése az életembe. Ezentúl mindig lesz egy biztos ember az életemben aki felköszönt és akivel meg tudom osztani a szülinapi tortámat/dinnyémet. Ráadásul új időszámítás bevezetését is igényli majd ez az esemény, vagyis életem folyása ezennel majd oszlik egy BD (before Demeter) és egy AD (anno Demeter korszakra.

Az első ruhadarab

Megígértem a kisfiamnak, hogy amennyiben jól viselkedik a 18 hetes ultrahangon, veszek neki valami apróságot. Ígéret szép szó, szóval papussal besétáltunk a Fórumba és megvettem a fiam első (öt) pár zokniját 16-18-as méretben.

Az igazság pillanata

Már jó ideje folynak a találgatások családom és barátaim körében arról, hogy vajon fiú vagy lány leszel-e? Apukád ugye csak „fiúban” tud gondolkodni, anyai nagyszüleid - különösen Györfi nagypapád (ezúttal) - lányt szeretne, Balázs nagyszüleid szintén lányra vágynak. Barátaim között a „lány csapat” vezére Vanda, akinek komoly tudományos elmélete van a gyerekek nemével kapcsolatban. Ez a következőképpen hangzik: ha egy terhesség rosszullétektől mentes, akkor ott lány lapul a pocakban, ellenben ha az anyuka hányingertől szenved, akkor kisfiú várható. A „fiú csapat” vezére Enikő/ Makka, aki szerint habitusomból eredően nekem fiú gyermek dukál. Makka mellesleg két kapura játszik, mert megegyeztünk abban is, hogy amennyiben lányom lesz, úgy Bazsi fiához adjuk feleségül. Magyarul, ő mindenképpen győztesen jön ki a történetből: vagy az övé lesz az erkölcsi győzelem, vagy lesz egy klassz kis menye egy még klasszabb nászasszonnyal.

Eljött tehát a 18. heti, ún. második genetikai ultrahang ideje, amikor sok kisgyermek felfedi, mije van. Ismét klinika, az ablaknál már roppant rutinnal ténykedek, vérnyomásom megint 200, váróterem tele (az egyik kismama nyolc!!!!! kísérővel érkezett), kb 30 perc várakozás. Aztán végre feltűnik Baba a monitoron. A röntgentechnikus mindenét alaposan megnézi és megméri, majd nekem szegezi a kérdést, hogy akarom-e tudni a nemét. Az igenlő válaszra lazán elhadarja, hogy FIÚ. Én viszont biztosra megyek, empirikusan meg akarok bizonyosodni a dologról. Szóval visszamegyünk és újból ráközelítünk a kérdéses pontra.  És igen, félreérthetetlen a látvány, KISFARKAS! Nagy, közös megkönnyebbült nevetés után udvariassági kérdés: „És, találtak már nevet a kisfiúnak?” „Igen, Noam Oszvaldnak fogják hívni.” Egy perces döbbent csend, majd miután kellően kiélveztem a helyzetet, magyarázkodás. Mellesleg az én kisfiam láthatóan máris örökölte a humoromat, mert ugyanabban a pozícióban fekszik, amelyikben én – egyik karja a feje alatt van. És ez mind semmi, ahogy kiejtem a számon, hogy szeretnék egy ultrahang képet, mindkét kezét az arcocskája elé teszi, úgy kell nógatni az ultrahang készülékkel, hogy vegye már el. Innen a mellékelt szerencsétlen felvétel (ami szerintem speciel egy napkitörést ábrázol).