A császármetszés után 24 órát a szülőszobán kellett töltenem. Két másik császáros anyukával feküdtem az elkülönítőben. Saját kárunkon megtanultuk, hogy állni kevésbé fájdalmas, mint ülni, valamint hogy a vihogás és a köhögés hasban szörnyen fáj. Az igazán fájdalmas rész azonban akkor következett el, mikor megjött a csecsemős nővér a két normális időre született babával. Tanítgatta a többieket a szoptatás fortélyaira, rajtam pedig nemes egyszerűséggel átnézett.
Reggel ahogy lábra tudtam állni lementem Demeterhez. Bőgtem mikor megláttam az inkubátorában: kicsi volt, becenevéhez híven szörnyen nyüzüge, a bőre lila volt és egyfolytában járt keze-lába. Mint később megtudtam, a toxémiás gyerekek tüneteit mutatta. Ott feküdt, beszéltem hozzá, bár nem tudom, hallotta-e. Nem érinthettem, puszilhattam meg. Csövek lógtak a kis testéből és láthatóan szenvedett.
Délelőtt levittek az osztályra. Egy ronda, hideg, négyágyas kórterembe kerültem. Az első két napot egyetlen kismamával töltöttem, akinek retardált lett a babája, a harmadik napon azonban a baba is kijött a neonatológiáról, ráadásul kaptunk még két kisbabás szobatársat. Ekkor elszabadult a pokol. Körülöttem mindenki babázott. Én szombaton megtanultam fejni, hogy legalább némi anyatejjel segítsem Demetert. Ennyi programom volt egész napra. A többiek becézgették a gyermeküket, nekem pedig maradt az inkubátorban nézegetés és 20 perc kézmosás után az egyujjas simogatás. Hogy fokozzuk a hangulatot, Deme emésztése sem indult be, az anyatejet kihányta. Így tehát hétfőn úgy döntöttem, hogy nem maradok egy perccel sem tovább a klinikán. Délután papus hazavitt és ettől kezdve naponta háromszor járok be Deméhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése