Még valamikor tavaly ilyenkor történt. Deme már enyhén domborodott a pocakomban, de még fogalmam sem volt arról, pontosan kisfiúval, vagy kislánnyal van-e dolgom. Egy szombati napon álltam a vonat folyosóján valahol Cegléd és Kecskemét között. Úgy álltunk ott többi utassal, mint a heringek. Lanyha tavaszi nap volt, lehúztam hát az ablakot, kilógattam a fejem és élveztem a robogást. Mellettem egy bácsika készülődött a leszálláshoz. Megkocogtatta a vállam, hogy foglaljam el a helyét, majd búcsúzóul megjegyezte, hogy ebből a fiúból autóversenyző, pilóta vagy valamilyen extrém sportoló lesz!
Teltek-múltak a hónapok, eljött idén is az április a maga szélviharaival. Mivel a napi séta kötelező, szél ide, hűvös idő oda, Demét beöltöztettem a "macika gúnyájába" és nekivágtunk. Az egyik helyen olyan erős széllökések fogadtak minket, amik a babakocsit eddig soha nem látott sebességgel sodorták magukkal. Deme előre nézett, így arra lettem figyelmes, hogy elöl valaki a vékonyka hangján visítozik. Halálra váltan a kocsi elejéhez szaladtam, hogy megnyugtassam a törpét, mikor meglepődve tapasztaltam, hogy a takaró mögül egy csillogó szemű, vigyorgó arcocska néz rám, a sikítozás pedig a szélnek és a sebességnek szóló ováció volt.
És hogy vigyünk némi irodalmat is a blogba, álljon itt az egyik kedvenc filozofikus eszmefuttató költeményem A. A. Milne tollából.
Wind on the Hill
No one can tell me,
Nobody knows,
Where the wind comes from,
Where the wind goes.
It's flying from somewhere
As fast as it can,
I couldn't keep up with it,
Not if I ran.
But if I stopped holding
The string of my kite,
It would blow with the wind
For a day and a night.
And then when I found it,
Wherever it blew,
I should know that the wind
Had been going there too.
So then I could tell them
Where the wind goes...
But where the wind comes from
Nobody knows.
Deme legjobb haverja Zizzencs, akivel még mindig megvan az a bizonyos "za-za-zu" érzés. Egyébként lassan és megfontoltan köt barátságot. És ez emberre, játékra egyaránt igaz. Mikor Demeter új játékot kap, első körben mosolyog rá. Aztán némi idő elteltével megérinti. Ám ennél a pontnál még nincs semmi bizalmaskodás. Körülbelül egy napnak kell eltelnie, hogy bizalmasabb viszonyba kerüljön a játékkal. És honnan lehet felismerni a kapcsolat elmélyült jellegét? Egyrészt az "úgy szeretlek, majd' megeszlek" attitűdből, másrészt pedig az együtt alvásból.
Kétségtelenül sikertörténetnek indult. Csak adtuk az almaszószt - naponta egyszer - a gyerek pedig zokszó nélkül betermelte. Mivel az evésnek szórakoztatónak is kell lennie (nem beszélve arról, hogy eleinte még igen hosszú folyamat volt) ezért a zenei repertoárunk is bővült: Deme életébe belépett Halász Judit. És mi más lett a nagy kedvenc? Hát a kissé rockos, igazi vagány legényeknek szóló talpalávaló, a Kalózdal az almaszószról. Demeter abban a boldog tudatban ette a dal címadóját, hogy Halálfej Joe és ő nagy haverok lennének, mert lám-lám mennyire szereti ezt az ételt.
A védőnőm és ismerőseim már ennél a pontnál meséltek nekem gyerekekről, akik az evés következő lépcsőfokán, a főzelékeknél elbuktak, de én továbbra is magabiztos és nyugodt maradtam: ez egy A vércsoportú, tehát vega beállítottságú gyereknél egyszerűen nem fordulhat elő! És lőn! Eljött a nap, amikor Demetert meg kellett ismertetnem az első zöldségekkel. Mivel tavasz van - sütőtök kilőve - ezért a krumpli-sárgarépa párosításnál maradtam. Lelkes szakácsként láttam a feladathoz, azzal a fixa ideával, hogy aki konzervet ad a gyerekének, az lusta és igénytelen anya. Szóval megpároltam némi krumplit és répát, kiturmixoltam, adtam hozzá az édes íz kedvéért anyatejet - nem részletezem, mekkora kupac edény állt ennél a pontnál a mosogatóban - és vártam a fogadtatást. Ami nem sokáig váratott magára egy döbbent arckifejezést, egy fintor, szájból kinyomott főzelék, majd pedig szorosan összezárt ajkak formájában. Aztán másnap és harmadnap megismétlődött. Újból beigazolódott, hogy anya tervez, Deme végez, és jöttek a Hipp bébiételek. Felvásároltam a létező összes ízt, így egy bő héten belül lett némi fogalmam gyermekem ízléséről, vagyis immár bizonyított tény, hogy Demeter alapból édesszájú, de azért a savanykás dolgokat sem veti meg. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy alma, banán, őszibarack, sárgabarack, sütőtök, sárgarépa minden mennyiségben jöhet, de Isten mentsen minket a burgonyától, vagy a brokkolitól!
Az evés nem csupán az ételekről szól minálunk, hanem egyrészt ügyességi játék, másrészt művészeti tevékenység is. Az ügyességi játék rész azon túl, hogy kosarasokat megszégyenítő ügyességgel gyűjtöm a lepattanókat (i.e. az állán lecsorgó maszmókot) abból áll, hogy mikor már kezd tele lenni a pocak, Demeter mindenféle furfangos akadályokat állít a kanál útjába: hadonászik a kezeivel, törölgeti a száját a partedlivel, az étel után nyúlkál a szájába, majd beletörölgeti mancsait a székébe/ruhájába és még hosszan sorolhatnám.
Az evészet művészi oldala a torinói leples játékban nyilvánul meg: ha Demének véletlenül sikerül megkaparintania egy szájtörlő pelust, jól összemaszatolja magát, majd lenyomatot vesz az ábrázatáról. Az eredmény pedig olyan ütős, hogy sokszor az Ariel és a Vanish együttes ereje sem birkózik meg vele.
