Sééétálunk, sééétálunk...

Kitavaszodott, ezért hát sétálunk. Napi rendszerességgel, egyre hosszabb ideig. Eleinte csupán a környező háztömböket sétáltunk körbe, de mivel nekem is ideje megismernem Szegedet, ezért mint a felfedezők, egyre távolabb merészkedünk. Jelenleg a lakótelepen kívül két "túraútvonalunk" van: a Zápor-tó és a töltés.

Mindkettő idilli és ami a legjobb, a feléjük vezető utat játszóterek szegélyezik. Demeter az első séták alkalmával tágra nyílt szemekkel figyelt - valószínűleg nem értette, mi ez az újfajta felhajtás és félt. Aztán fokozatosan lazult, egészen addig, amíg eljutottunk arra a szintre, hogy mire kitoltam a kapun, már szunyált is. Aztán, ahogy nődögélt, a kíváncsiság felülkerekedett a fáradtságon, így aktív nézegetésbe fogott.

Mint már említettem, a séták során játszóterek kerültek az utunkba. Otthon egy kapitális sírás alkalmával betettem Demetert a hordozójába és himbálni kezdtem. Mivel a sírás pikkpakk abbamaradt, belém vágott a felismerés, hogy Deme szeret hintázni. Mit ad Isten, az egyik játszótéren ülni még nem képes babáknak készített hintákra bukkantam. Először kicsit félve helyeztem Demetert a kötelekből kialakított zsákba, de felragyogó mosolya meggyőzött.

Azóta pedig a séták alkalmával csak hintázunk,

és hintázunk

Egy hetem Debrecenben

Utoljára novemberben voltam otthon, szóval nem ragozom, már annyira hiányzott Debrecen, mint éhezőnek egy falat kenyér. Utazásunkhoz a vonatot választottam, reggel Gábor feltett minket babakocsistól és bébihordozóstól az intercityre, nagyapa pedig elénk jött Ceglédig. Mondanom sem kell, a MÁV ezúttal is kitett magáért - egy órát dekkoltunk a csatlakozásra várva Cegléden. Demeter nyugodtan viselte az utat, evett, aludt, illetve  izgatottan csodálkozott rá az ablakból a szomszéd sínpáron elhúzó vonatokra.

 Én az egy hét alatt csak töltekeztem. Voltam végre Erikámmal shoppingolni, meglátogattam a kollégáimat és újra nagyokat vihogtam velük, találkoztam Teklával, sőt, egyik délután még aludni is sikerült.

Demét pedig várta az ágyacskája, a fürdőkádacskája, a játékai és természetesen a nagyszülei maximális kényeztetése:

 Naphosszat alukált a kertben,

 nagyokat pancsolt,

 szorgalmasan segített a pelenkacserénél,

 nagyokat vihorászott,

 barátkozott néhai hajcsatommal, ami "nagy kék csattogóként" került be a tudatába.

 Látogatásunk legnagyobb eredménye pedig az lett, hogy megkezdtük Demeter hozzátáplálását. Első szilárd étele az alma-keksz lett, ami annyira bevált neki, hogy két napon belül egy teljes étkezést kiváltott vele.

Fogzás

Nem látszik, de már elkezdődött. Deme nyáladzik, nyűgös és egyre csak a szájában turkál,

nyúlkál,

kutat.

Aztán amikor nem talál semmit, eltörik a mécses.


A védőnőm tanácsára vettem neki egy homeopátiás csodaszert. És igen, emberek, a homeopátia igenis hatásos. Az imént említett Dologélnek csupán a dobozát tettem le Deme ágya mellé és láss csodát, azóta nem sírdogál az ínye miatt! :)

Bújócska

Demeter mászik. Persze extrém módon, ahogy ez tőle elvárható. Nevezetesen HÁTRA.

Az úgy történt, hogy éjjelente többször megnézem Csipetkét, hogy minden rendben van-e. Aztán az egyik éjszaka Deme kobakja már a párna alján, a takaró felső pereménél volt. Persze a helyére tettem a kis pockot, aludt rendben tovább, nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget az esetnek. Egészen reggelig. Hajnali hat körül jött a szokásos nyüszögés, anya kikel az ágyból, tejet a melegítőbe be, meleg tejjel a kézben Deme szobájába be, a kiságyban a párnán no gyerek... Tíz másodperc álmos döbbenet, aztán megmozdult a takaró közepe.

Kukk

Deme pedig onnan pillogott rám hatásvadász pillantásokkal :)

Az első farmer

Az egyik kedvenc ruhadarabom. Az évek során begyűjtöttem belőle számos színt és fazont. Nagy műgonddal válogatom ki mindig a megfelelő darabot. Demeter születése körül Gábor örömmel újságolta, hogy kaptunk egy miniatűr farmert. Mikor aztán novemberben Szegeden a kezembe került, egykedvűen hajtogattam össze, mert mind méretében, mind koncepciójában távol állt még tőlünk. Gyakorlatilag el is felejtkeztem róla. Aztán tegnap a kinőtt ruhákat vettem számba és vasaltam ki a végleges nyugdíjazáshoz (Deme közben a franciaágy közepén trónolt a székében egy csapat játék és csörgő társaságában), mikor a kezembe került Ő. Első reakcióként hangosan felvihogtam. Deme szintén, hiszen ha valamit én viccesnek találok, hát ő is. Aztán megnéztem közelebbről. A szabása olyan, mint a cowboyoké/sztriptíztáncosoké: a két lába között patentokkal záródik, a dereka gumis, a szár hossza belülről gombokkal állítható. A másik elképesztő részlet rajta a zseb. Felmerült bennem a kérdés (Carrie Bradshaw stílusában "I couldn't help but wonder"), minek kell a babák ruhájára zseb? A fazon nyilván nem nagyon izgatja őket, és bele sem tudnak túl sok mindent tenni. Na de egy kép felér ezer szóval, íme!

Kiszabadulááááás

Felmelegedés van, tíz fok felett van a hőmérséklet és hét ágra süt a nap. Doktornőnktől zöld utat kaptunk, ezért összepakoltuk a Deme mobilt (nem volt könnyű) és megtettünk egy bő negyedórás sétát a házak között.

A gyerekek séták alkalmával el szoktak pilledni a kocsiban. Demeter éppen ellenkező módon viselkedett, vagyis egész idő alatt nézegetett - főleg minket Gáborral - és fintorgott a napfénytől.

Kúp, avagy anya megzavarodik

Szomorú gombszemek

Reggel Demeter oltást kapott. Semmi különlegeset, csak a 4 hónapos kötelező védőoltásmixet, illetve a szájon át beadandó Rotha vírus elleni oltást. Maga a szúrási procedúra remekül ment, Deme nagyokat mosolygott Oszlács doktornőre, beszélgetett hozzá, figyelmesen hallgatta, egyedül a szúrás alatt sírdogál picit, de percek alatt helyrebillent a lelki nyugalma. Aztán eljött az este és Deme feltűnően sokat aludt, és szokatlanul meleg volt. Nem nyűgösködött, nem sírt, csak szomorúan nézett ránk a nagy gombszemeivel. A pelenkázás végére éles logikával felismertem, hogy lázat kellene mérnem. A klinikáról ismertem a technikát: a lázmérőre raktam némi babaolajat, popiba be. Örökkévalóságnak tűnt, mire pittyegni kezdett, a kijelzőn pedig 37,93 jelent meg. Arra is emlékeztem, hogy a végbélben mért értékből 0,5-öt le kell vonni, vagyis 38,00-tól számít láznak, de én már ettől is rendesen megijedtem. Ezután kb. 10 perces ideges tépelődésbe kezdtem, hogy kit hívjak fel a láz miatt, a doktornőt vagy a védőnőt, mivel péntek este van. A doktornő nyert/vesztett, aranyosan megnyugtatott, megerősített, hogy a kúpot kell használnom. Ennél a pontnál aztán jött a felismerés, hogy én kúppal csak matekórán dolgoztam! Sebaj, gondoltam, majd segít a használati útmutató. Perceken belül lelombozódtam mert a kúphasználat technikai részéről csupán annyi szerepelt benne, hogy "helyezzük fel a kúpot". De hogy milyen mélyen, vagy mennyi ideig, arról nem szólt a fáma. Mit tesz ilyen szorult helyzetben egy modern, 21. századi anya? Hát leül az internet elé. Lényeg a lényeg, nem lettem okosabb, az összes kúpos oldalt triviálisnak tekintette a felhelyezést. Józan paraszti ésszel végül megoldottam a feladatot, Deme láza már fél kilencre rendben lement, a kúppal kapcsolatban pedig a helyes technikát pár nappal később a védőnő villantotta fel. (Mások okulására tehát kb. fél centire kell felnyomni és pár másodpercig a farpofákat összezárni, hogy elolvadjon.)