Egy hetem Debrecenben

Utoljára novemberben voltam otthon, szóval nem ragozom, már annyira hiányzott Debrecen, mint éhezőnek egy falat kenyér. Utazásunkhoz a vonatot választottam, reggel Gábor feltett minket babakocsistól és bébihordozóstól az intercityre, nagyapa pedig elénk jött Ceglédig. Mondanom sem kell, a MÁV ezúttal is kitett magáért - egy órát dekkoltunk a csatlakozásra várva Cegléden. Demeter nyugodtan viselte az utat, evett, aludt, illetve  izgatottan csodálkozott rá az ablakból a szomszéd sínpáron elhúzó vonatokra.

 Én az egy hét alatt csak töltekeztem. Voltam végre Erikámmal shoppingolni, meglátogattam a kollégáimat és újra nagyokat vihogtam velük, találkoztam Teklával, sőt, egyik délután még aludni is sikerült.

Demét pedig várta az ágyacskája, a fürdőkádacskája, a játékai és természetesen a nagyszülei maximális kényeztetése:

 Naphosszat alukált a kertben,

 nagyokat pancsolt,

 szorgalmasan segített a pelenkacserénél,

 nagyokat vihorászott,

 barátkozott néhai hajcsatommal, ami "nagy kék csattogóként" került be a tudatába.

 Látogatásunk legnagyobb eredménye pedig az lett, hogy megkezdtük Demeter hozzátáplálását. Első szilárd étele az alma-keksz lett, ami annyira bevált neki, hogy két napon belül egy teljes étkezést kiváltott vele.